Történetünk

Írta: Taródi Péter - Szerkesztette: Szabó Lénárd - weboldalba importálta: Juju - Képek: BMSZ.

 
A Barlangi Mentőszolgálat (BMSz) megalakulása
 
A Barlangi Mentőszolgálatot az ÉLET hívta létre.

A Barlangi Mentőszolgálatot a szó szoros értelmében az ÉLET hívta létre. Egyetlen olyan világváros, de még város sincs ugyanis a világon, amelynek belterületén, városi tömegközlekedési eszközökkel is elérhetően, számos, több kilométer hosszúságú barlang húzódik. Ráadásul a budai hévizes eredetű barlangok jellegzetesen labirintusos járatrendszereket alkotnak. Nem véletlen, hogy a népnyelv a Mátyás-hegyi-barlangot az 1930-as években Tűzoltó-barlangnak nevezte, mert a rendszeresen föld alatt rekedt túrázókat a tűzoltóság segítette a felszínre. Az 1948. évi feltárások azután e barlang hosszúságát megtízszerezték, de az eredeti barlangrész ma is viseli a Tűzoltó-ág nevet.

Eltűnt turista keresésére indul a Mentőszolgálat a Ferenc-hegyi-barlangba a 60-as években

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Eltűnt turista keresésére indul a Mentőszolgálat a Ferenc-hegyi-barlangba a 60-as években


A barlangok iránti érdeklődés az ország háborús újjáépítését követően, az 1950-es években vett új lendületet. Ennek korszakos jelentőségű állomása a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat (MKBT) 1958. évi újjáalakulása volt, de a Magyar Természetbarát Szövetségben is intenzív barlangász élet indult. Mindeközben a barlangi kalandozások iránt vonzódó szervezetlen kirándulók is egyre gyakrabban keresték fel a barlanglabirintusokat, nem sejtve, hogy azok akár életveszélyes csapdákat is rejtenek. A barlangok nem túl erős vasajtói és a kalandvágyók közötti küzdelemben, a kíváncsiság rendszerint kiütéssel győzött. Ez olyan gyakran történt, hogy a végén már senki nem javította meg a bejáratokat, azok mindenki számára hozzáférhetően tátongtak. Nem csoda, hogy egyre gyakoribbak lettek az eltévedések. A nagykiterjedésű barlangokat azonban már a Tűzoltóság sem ismerte, ezért ki máshoz fordulhatott segítségért az eltűnéses ügyekben illetékes Rendőrség, mint e barlangokat rendszeresen kutató és bejáró barlangászokhoz.Rövid idő után begyakorlott útja lett a hatósági riasztásoknak, ezért a legaktívabb barlangászok is egyre inkább mentőcsapattá szerveződtek, riasztási láncot alakítottak ki és készenlétben tartották a mentőakciókhoz szükséges felszereléseiket. A balesetek további szaporodásával azonban egyre kézenfekvőbbé vált, hogy a mentések hatékonyabbá tételéhez felkészült, állandó tagsággal rendelkező, megfelelő szervezeti keretek között működő barlangi mentőszolgálatra van szükség. A szervezetté fejlődése annyira eredményes volt, hogy már 1960-ban felbukkant a sajtóban a Barlangi Mentőszolgálat elnevezés.

Érdekes módon a Szolgálat hivatalos megalakuláshoz egy vakriasztás adta meg a végső lökést. 1961 áprilisának közepén két eltűnt diák megkeresésére érkezett felhívás. A rutinkeresés eredménytelenségét követően minden épkézláb barlangász megmozdult, ezzel összesen száznál több ember, egy héten át, kitartó buzgalommal, de egyre kevesebb reménnyel kutatta a barlangokat az eltűntek után. A széleskörű szervezést és összehangolt irányítást követelő akció végül azzal zárult, hogy megkerültek az akkori Jugoszláviába disszidált diákok, akik szándékosan hagytak maguk mögött barlangba menetelre utaló, elterelő nyomokat. A mentőakció azon tanulsága viszont kézenfekvő volt, hogy hasonlóan széleskörű keresési akciókra bármikor számítani lehet, ezért az elérhetőség, a készültség és a szervezettség magasabb szintjét állandósítani kell. E cél érdekében - a nagyszabású keresési akció után - dr. Dénes György kezdeményezésére és szervezésében gyorsan megállapodtak az érintett barlangász klubok. Abban sem volt vita, hogy az új társadalmi szervezetet a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat fogadja be, lévén annak akkori főtitkára éppen Dénes dr. volt. Dr. Dénes György lett a szolgálat vezetője. A szervetetté alakulásban nagy szerepet játszott Palánkai János is.

 Dr. Dénes György barlangkutatók és rendőrtisztek társaságában
  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Dr. Dénes György barlangkutatók és rendőrtisztek társaságában
 
A korábbi jó alapok által lehetővé vált gyors szervezési folyamat beteljesülésének napját senki nem jegyezte fel, de az biztos, hogy 1961. április utolsó napjaiban már hivatalosan is létezett a Barlangi Mentőszolgálat. Azt sem tudjuk pontosan, hogy volt-e korábban Európa más országában funkcionálisan önálló barlangi mentő szervezet, de ha létezet is, nem voltak túl sokan. Összehasonlításként, a rengeteg barlanggal rendelkező Franciaországban, ahol a barlangászatot nemzeti sportnak tekintik, az önálló barlangi mentőszervezet csak 1977-ban alakult meg.


Az első két évtized (1961-1980)

A hivatalos szervezetté válás nagy lendületet adott a továbbfejlődéséhez. A társadalmi elismerés és a média-figyelem mind kifelé, mind a szolgálaton belül ösztönzőleg hatott. Az 1960-as évek közepére a Polgári Védelem által biztosított tágas raktárhoz jutottunk, és sok-sok utánjárással, sok kapun kopogtatással, egyre korszerűbb felszerelés-bázist alakítottunk ki. A hatósági riasztások bejárt úton, zökkenőmentesen történtek. Akcióinkhoz a Rendőrség mindig biztosította a szükséges szállítójárműveket, kommunikációs lehetőségeket, a rendőri biztosítást. Mindezt úgy, hogy a mentőakciók szakmai irányításába és kivitelezésébe soha nem szóltak bele. Cserébe segítséget nyújtottunk számukra nem barlangi esetekhez is: például eltűntek kereséséhez, terepkutatásokhoz, speciális balesetek megoldásához, helyszíneléséhez. Ebbéli képességeinket időnként igénybe vette a Polgári Védelem és a Tűzoltóság is. A mentőszolgálaton belül beindítottuk a rendszeres gyakorlatozást, ennek során számos hasznos szervezési és módszertani tapasztalatot szereztünk, amit felhasználtunk az újabb, hatékonyabb mentési módszerek kidolgozásához és a kiképzéseinkhez. Sajnos a hatvanas évek közepén szervezeti hovatartozásunk bizonytalanná vált, mert gesztor szervezetünk az MKBT, maga is elveszítette az őt hivatalosan működtető (felügyelő) állami szerv ebbéli készségét. Mivel akkoriban az önálló egyesületté válás lehetősége elképzelhetetlen volt, új „gazda” után kellett néznünk, amelyet a Magyar Vöröskereszt személyében találtunk meg. Ez a kapcsolat több mint két évtizeden keresztül kölcsönösen gyümölcsözőnek bizonyult.

A megalakulásunkat követő közel húsz év alatt az eltévedéses, eltűnéses esetek adták számunkra a legtöbb feladatot, Emelet akadtak súlyosabb sérültek is, melyek felszínre hozatala komoly technikai erőpróba volt. Egyetlen alkalommal sem vallottunk szégyent. Utánpótlás gondjaink sem voltak, a barlangász társadalmon belül megtiszteltetés számba ment, ha valaki felvételt nyert a Barlangi Mentőszolgálatba. Tagjainkat alaposan megválogattuk. A kimagasló barlangász-technikai képességeken és gyakorlaton kívül nagy hangsúlyt helyeztünk az erkölcsi tartásra, az önzetlen áldozatkészségre, a mindenkor, minden időben feltétlen rendelkezésre állás vállalására. A kor sajátossága, hogy számtalan kiváló barlangász közreműködéséről csak azért kellett lemondanunk, mert az akkori telefonszegény helyzetben nem rendelkeztek gyors elérhetőséggel. Ami a konkrét eseteket illeti, gyorsan igazolódott a szervezetté alakulás szükségszerűsége. Néhány, már szokványosnak tekinthető sikeres barlangi keresés után, még 1961 őszén csaknem tragédiává fajuló esetet oldottunk meg. Két középiskolás és egy huszonéves fiatalból álló társaság napokon át nem adott életjelet magáról. A baj csak az volt, hogy az idősebb fiatalembernek korábban már volt illegális határátlépési kísérlete, így talán a korábbi hasonló eset miatt, a hatóság nem vette készpénznek azokat a halvány jeleket, amelyek barlangba menetelre is utalhattak.

A kor neves barlangkutatói, 1968











 A kor neves barlangkutatói, 1968

  
Szerencsére ekkor már a Barlangi Mentőszolgálat léte átment a köztudatba, így az eltűntek egy barátja közvetlenül kereste meg szolgálatunkat, bizonygatva, hogy az eltűntek akár barlangba is mehettek, mert ezt már máskor is megtették. Rövid kikérdezés után nemcsak ez a feltételezés erősödött meg, de néhány helynév felidézése alapján az is behatárolható volt, hogy korábban melyik barlangban jártak a fiúk. A sürgős riasztást követő negyedik órában – több mint hat nappal a barlangba menetelüket követően – meg is találtuk a Mátyás-hegyi-barlang egy félreeső járatának sötétjében a reménytelenül eltévedteket. Egyetlen elemlámpával indultak útnak, amely tönkrement, miután elejtették. A hat napos sötétben bolyongás alatt hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül. Nagyon kihűltek és fáztak, de még ennél is jobban kínozta őket a szomjúság, annak ellenére, hogy a barlang páradús levegőjében szerencsére nem száradtak ki teljesen.  Kínjukban már a saját vizeletük megivásával is próbálkoztak, de helyzetük ettől csak még rosszabb lett. Találékonyságuk mentette meg őket, mert a barlang csendjében, ritkán lehulló vízcsepp hangjára lettek figyelmesek. Fáradtságos tapogatózással meglelték a zaj forrását, kitépték a zsebűket, majd agyaggal tapasztották ki és a csepegés alá tartották. Hosszú idő után, amikor kissé nedves lett, az egész tartalmat a szájukba csavarták. Amikor megtaláltuk őket már lemondtak az életükről. A saját időszámításuk szerint ugyanis már elmúlt az eltévedésüket követő hétvége, amikor más túrázók talán beléjük botolhattak volna. Tudták, hogy még egy hetet már nem bírnának ki. Valóban nem volt esélyük. Így is több mint egy hónapig voltak kórházban, mire visszanyerhették korábbi önmagukat. Mindezt azért tartottuk fontosnak ilyen részletesen elmondani, hogy érzékeltessük a veszélyes körülmények közé került embertársaink helyzetét, egyúttal a segítségnyújtás fontosságát, amelyhez szükség van az ilyen helyzetek megoldására képes önkéntesekre.

Ugyancsak még az alapítás évében, az újonnan feltárt Meteor-barlangból, egy lezuhanás következtében gerinc-sérüléseket szenvedett barlangkutató lányt szállítottunk felszínre. A súlyos sérülések mellett meg kellett küzdeni az igen nehéz barlangi körülményekkel, tereppel is. Szerencsére teljesen felépült és nem sokkal később boldog édesanyaként fejezte be barlangász pályafutását. 1969-ben szintén a Meteor-barlangból egy lezuhant és fejsérülése miatt kómába került barlangkutatót szállítottunk a felszínre. A barlang mélypontjáról való kijuttatását úgy oldottuk meg, hogy közben az állapota nem romlott. Sajnos a kórházi kezelés nem tudta visszahozni a kómából és két hónappal később életét vesztette.

Az eltűnéses esetek veszélyességét egy 1975-ben bekövetkezett tragédia igazolta. Négy fiatal tűnt el, de nem hiányoztak senkinek, mert már korábban is előfordult velük ilyesmi. Pedig itt is voltak barlangokra utaló halovány jelek, de sajnos nem jutottak el hozzánk. Holttestüket a Barlangi Mentőszolgálat szállította felszínre a Ferenc-hegyi-barlangból, miután  arra járó barlangászok hat héttel az eltűnésük után rájuk bukkantak. Utólag is tiszteletet érdemel, hogy reménytelen bolyongásuk közepette egy percre se hagyták el egymást. Szorosan egymás közelében, szinte mozgás közben érte őket a vég. Kitartásuk számunkra is példaértékű volt.

A mentőcsapat a Ferenc-hegyi-barlangban talált holttestek kiszállítása után, 1975











A mentőcsapat a Ferenc-hegyi-barlangban talált holttestek kiszállítása után, 1975.


Voltak persze vidámabb esetek is. Egy alkalommal a Solymári-ördöglyuk labirintusában egyszerre két csapat is eltévedt. Egymásba botlottak, de örömük hamar lelohadt, miután kiderült, hogy egyikük sem találja a felszínre vezető utat. Hamar megnyugodtak azonban, mert többen is jelezték, hogy hozzátartozóik tudnak a hollétükről. Megtalálásuk előtt már messziről hallottuk önfeledt nótázásukat.

A Barlangi Mentőszolgálatnak már a kezdeti sikereit is számos állami elismerés fémjelezte. Eredményes tevékenységük megtiszteléseként többen vehették át az Életmentő emlékérmet, illetve különböző szintű sport és vöröskeresztes kitüntetéseket.


A folytatás… (1980 – 2003)


Az 1980-as év jelentős változásokat hozott a BMSz életében. A legfontosabbak előzménye még 1979-re vezethető vissza. Ekkor került ugyanis sor a lengyelországi Zakopanéban a Nemzetközi Szpeleológiai Unió (UIS) barlangi mentő bizottságának négy évente megrendezett, sorrendben IV. konferenciájára. Kihasználva a könnyebb kiutazási lehetőségeket, három fő képviselte a Barlangi Mentőszolgálatot, mégpedig igen sikeresen. Kiemelkedő volt dr. Dénes György aktivitása, aki két idegen nyelven való rutinos tárgyalókészségével, hasznos javaslataival hamar a konferencia egyik kulcsemberévé vált. Mindennek tudható, hogy a záróülésen Magyarországot kérték fel az 1983. évi V. barlangi mentő konferencia megrendezésére, egyúttal Dénes doktort megválasztották az UIS barlangi mentő bizottságának titkárává. (Dr. Dénes György később a bizottság elnöke lett, később tiszteletbeli elnöke). Rövid tanácskozást követően a felkérést köszönettel elfogadtuk, a rendezvény helyszínéül Aggtelket jelöltük meg.

                  Hordágyszállítási gyakorlat















Hordágyszállítási gyakorlat
 

Döntésünk nem volt teljesen kockázatmentes, de a megtiszteltetést vállalnunk kellett. Nem hagyhattuk ugyanis bizonytalanságban felkérőinket, és azt sem szerettük volna, ha más-, biztosat ígérő jelentkező elviszi országunk elől az egyedülálló lehetőséget. A problémát az jelentette, hogy előzetesen nem konzultálhattunk semmilyen hazai szervvel, vagyis leginkább az akkor illetékes politikai döntéshozókkal. Azt persze tudtuk, hogy a nemzetközi szerepvállalás, különösen annak karitatív volta, elvileg nem ütközik az akkori vezetés aktuális szándékaival. Viszont az előzetes apparátusi engedélykérés elmulasztását sokan komoly sértésnek tekintették, amely meghiúsíthatta volna a rendezvényt, egyúttal a szolgálatunkat is hátrányos helyzetbe hozhatta volna. Később, a kor sajátosságaihoz alkalmazkodó taktikázással sikerült ezeket a veszélyeket elkerülni. Így is jellemző, hogy akkori fenntartó szervezetünk, a Magyar Vöröskereszt apparátusi vezetői - nem bízva a rendezvény sikerében - csak társrendezésre vállalkoztak, ezért a Magyar Természetbarát Szövetséget kértük fel főrendezőnek, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattal, mint másik társrendezővel egyetemben.

A nemzetközi barlangi mentő konferencia megrendezéséhez nemcsak a szervezési feladatokra kellett alaposan felkészülnünk. A korábbi konferenciák hagyományainak megfelelően a rendező ország barlangi mentőszolgálatának egy komplett barlangi mentő gyakorlatot kell bemutatnia, amelyet - külön programpontként - a nemzetközi részvevők szakmailag alaposan górcső alá vesznek, értékelnek, megbírálnak. Alapvető elvárás, hogy a gyakorlat a kivitelezés szakmai tökéletességén túl, korszerű, ha lehet, új mentési eljárásokat mutasson be. Ilyen feladat teljesítéséhez nagyon ütőképes, begyakorlott, összeszokott és jól felszerelt mentőszolgálatra van szükség. Ezeknek a követelményeknek a Barlangi Mentőszolgálat 1979-80-ban nem mindenben felelt meg. 

Vállsérült mentése a Mátyás-hegyi-barlangból, 2007.













 Vállsérült mentése a Mátyás-hegyi-barlangból, 2007.

 
Az 1970-es évek vége, a 80-as évek eleje amúgy is korszakváltás volt életünkben. A függőleges barlangok, barlangszakaszok leküzdésének technikája gyökeres változásokon ment keresztül, amely a mentéstechnikára is kihatott. A barlangok megbízható lezárásával a korábban leggyakoribb eltévedéses eseteket és keresési akciókat, a technikai barlangászat ritkább, de esetenként akár súlyosabb sérüléssel is járó balesetei váltották fel. Itt kell leszögeznünk, hogy a barlangkutatás, a barlangászat semmivel sem veszélyesebb, mint bármely sport vagy más-, baleset kockázatát is hordozó emberi tevékenység, például a közlekedés. Az viszont igaz, ha valakit a föld mélyén ér baleset, akkor rendszerint hosszabb idő múltán, nem kis nehézségek árán lehet kórházi ellátáshoz juttatni. Ez a körülmény még nagyobb igényeket támaszt a megfelelő tudással, gyakorlattal és technikával jól felvértezett barlangi mentőszolgálat iránt. Legalább ilyen fontos azonban, hogy minél többet tegyünk a rendkívüli események megelőzése érdekében, hiszen az a legszerencsésebb eset, ha a baleset meg sem történik.

Lezuhant siklóernyős mentése a Hármashatár-hegyről, 2008.










Lezuhant siklóernyős mentése a Hármashatár-hegyről, 2008.


A felsorolt kihívások 1980-ban a barlangi mentőszolgálat újjászervezését igényelték, amelyet egy éppen megindult széttagolódási folyamat még tovább sürgetett. A munkát szervezeti átalakítással kezdtük. Tevékenységünket funkcionálisan szétválasztottuk: békeidőben a Barlangi Mentőszolgálat életét annak vezetője (a későbbiekben elnökként) szervezte demokratikus keretek között; akcióban viszont az operatív vezető, illetve a mindenkori akcióvezető irányított, a sikerhez nélkülözhetetlen hierarchikus rendben. Megújítottuk tagságunkat is. Felvételt hirdettünk és felvételi vizsgákat tartottunk. Elsősorban fiatal, az új technikákra fogékony barlangászokra támaszkodtunk. Az alkalmas emberek kiválogatását követően megindítottuk az új tagok barlangi mentő képzését. A régi tagok közül csak azokat tartottuk első vonalban, akik a szükséges követelményeknek képesek voltak maradéktalanul megfelelni.

A baleset-megelőzés terén az Magyar Természetbarát Szövetség barlang bizottságának keretében megindítottuk a barlangtúra-vezető, majd a barlangász technikai és az alapfokú barlangjáró képzést. A tanfolyamokon oktatott biztonsági elvek alapján összeállítottuk és kiadtuk a Barlangtúrázás Biztonsági Szabályzatát. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattal együttműködésben, az akkori Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal jóváhagyásával, 1983-ban megszületett a Magyar Szpeleológiai Oktatási Rendszer, benne a már működő tanfolyamok mellett a barlangi kutatásvezető képzés is.

Utolsó egyeztetés a mentőakció előtt, Naszályi-víznyelőbarlang, 1995











Utolsó egyeztetés a mentőakció előtt, Naszályi-víznyelőbarlang, 1995


A felsorolt alapokra építkezve szerveztük a barlangi mentők V. világkonferenciáját, amely minden tekintetben átütő sikert hozott. A részvevő országok magas számát, a megjelentek létszámát, a szakmai tartalmat, a bemutatók, a barlangtúrák és a közösségi rendezvények sokszínűségét, jó hangulatát, a saját szereplésünket és a vendéglátás színvonalát tekintve, új dimenzióba emelkedett a barlangi mentő konferencia intézménye, amely ezután etalonná, követendő példává és gyakorlattá vált. A világ legtekintélyesebb barlangi mentőszolgálatainak szinte teljes vezérkara tette nálunk tiszteletét, akiktől rengeteget tanultunk, ám akiknek megbecsülését is ki tudtuk kivívni, mégpedig egyenrangú partnerként. Mindez nemcsak a hazai barlangi mentésre, hanem a magyar barlangkutatásra, talán egy kicsit még Magyarországra is kisugárzott. Nem kizárt, hogy ez a siker is hozzájárult ahhoz, hogy országunk nyerte el a Nemzetközi Szpeleológiai Unió 1989. évi kongresszusának megrendezési jogát.

Ilyen előzmények után a következő, 1987. évi olaszországi nemzetközi barlangi mentő konferencián, a házigazdákon kívül, a magyar részvevők száma volt kiemelkedően a legmagasabb, amivel végképp a nemzetközi elitben vertünk gyökeret. És a sor nem ért véget. Következett a Nemzetközi Szpeleológiai Unió 1989. évi kongresszusa, amelyet a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat rendezett meg Budapesten. Mi sem természetesebb, hogy a kongresszuson belül, annak elő-rendezvényként, megszerveztük az Unió barlangi mentő bizottságának önálló szimpóziumát. Emellett a kongresszusi barlangtúrák biztonságának felelősei voltunk. Mindennek részleteiről nem kell sokat szólnunk, hoztuk a kötelezőt, vagyis az elvárt és megszokott színvonalat. Talán annyit mégis érdemes megemlíteni, hogy a barlangi mentő szimpózium programzáró tábortüze mellett, vidám nemzetközi nótázás közepette, mindenki elragadtatottan mesélte élményeit, amelyeket a Mátyás-hegyi-barlangban megrendezett nyílt mentőgyakorlatunkon szerzett, ahol a vendégek is - köztük az Unió tudós professzor elnöke - lelkesen cipelték az élő emberrel terhelt hordágyat. (Minden gyakorlatunkon élő embert mentünk, többnyire jó súlyban lévőt, hiszen ekkor sem szabad nagyot tévedni.) Rendezvényünk így ahhoz is hozzájárult, hogy a barlangi mentés ügye az Unión belül még nagyobb hangsúlyt kapjon.

Életmentés sziklafalról. A bajbajutott áldozat már nem bírta volna sokáig a 40 méteres sziklafalon kapaszkodva - szerencsére a Mentőszolgálat hamar a helyszínre érkezett. Dobogókő, 2010.












Életmentés sziklafalról. A bajbajutott áldozat már nem bírta volna sokáig a 40 méteres sziklafalon kapaszkodva - szerencsére a Mentőszolgálat hamar a helyszínre érkezett.
Dobogókő, 2010.


A 80-as évek második felében azonban viharfelhők is kezdtek gyülekezni felettünk. Fenntartó szervezetünk, a Magyar Vöröskereszt, apparátusi szemléletű illetékesei, pozíciójukkal együtt megörökölt szaktudásuk kevély hitében, az egyes különleges mentőszolgálati ágak szervezeti szétszabdalását és területi egymásba olvasztását határozták el, természetesen az érintettek megkérdezése nélkül. Mindez az egységes barlangi mentőszolgálat végét jelentette volna. Miután szakmai érveken alapuló meggyőzési kísérleteink süket fülekre találtak, deklaráltuk, hogy a Barlangi Mentőszolgálat kilép akkori fenntartójának szervezeti kereteiből. Persze nagyvonalúságra nem számíthattunk, így leadásra ítélt felszereléseink túlnyomó része veszendőbe ment, holott azok javát mi hoztuk össze. Szerencsére átmeneti időre a mindig mögöttünk álló Magyar Természetbarát Szövetségben gazdára leltünk.
Szervezetünk megállapodottsága azután a rendszerváltozással köszöntött be, amikor önálló egyesületet alapítottunk Magyar Barlangi Mentőszolgálat néven, kinyilvánítva a jogfolytonosságot a hivatalosan 1961-ben megalakult Barlangi Mentőszolgálattal. Amikor pedig a jogszabályi változások lehetővé tették, az elsők között lettünk kiemelkedően közhasznú egyesület. Emellett az Magyar Természetbarát Szövetség tagegyesülete maradtunk, és szervezeti tagja vagyunk a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak. Korábbi jó hatósági kapcsolatainkat együttműködési megállapodások megkötésével mélyítettük el a Rendőrség, az Országos Mentőszolgálat, a Katasztrófavédelem, valamint a Környezetvédelmi tárca felé. A mentések gyorsabb megkezdése és végrehajtása érdekében később megalapítottuk az Észak-, és a Dél-magyarországi területi egységeinket is.

Nem esett még szó az időszak barlangi mentéseiről. Talán mert mi sem természetesebb számunkra, hogy minden riasztásra késedelem nélkül, sürgősen reagáltunk, a balesetet szenvedőket a lehető legnagyobb gyorsasággal és elővigyázatossággal a felszínre segítettük. Szakszerűségünknek tudható be, hogy minden esetben érdemi állapotromlásuk nélkül. Egy-két érdekes és tanúságos esetet azért megemlíthetünk.

Sziklafalról lezuhant áldozat holttestének felszállíása, Dobogókő, 2010
 
 
 
 
 
 
 
 


Sziklafalról lezuhant áldozat holttestének felszállíása, Dobogókő, 2010
 
 
Egy beszorult fiút csak úgy tudtunk kiszabadítani, hogy a szűk helyen ollóval vagdostuk le róla a ruhát, amíg át nem fért. Bár mosolyogtatónak látszott a dolog, mégsem volt az, mert mire ki tudtuk szabadítani, a beszorulás okozta érelzárás miatt már kezdtek elhalni a végtagjai.
Alighanem példátlan egy másik eset is, amikor két különböző csatornán is riasztottak bennünket egy barlangi balesethez, ám csak a helyszínen derült ki, hogy ugyanabban a barlangban, néhány perces eltéréssel, két egymástól független baleset történt, mégpedig úgy, hogy az érintett csapatok egymás ottlétéről és balesetéről nem is tudtak. Csodálkozásunkból hamar felocsúdtunk, és a helyi erőkkel együttműködve mindkét esetet gyorsan megoldottuk.
Más alkalommal kísértett a múlt, mivel úgy tévedt el három ember egy feltört bejáratú labirintusos barlangban, hogy senki nem tudott az ottlétükről. Eltűnésük harmadik napján, szegényes információk és saját kutakodásunk alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy merre is kell keresnünk őket. Kutatásunk hamarosan eredményre vezetett, de csak kettejüket leltük meg. A végtelenül kimerült emberek elmondták, hogy harmadik társuk maradék erejével és utolsó pislákoló lámpájukkal elhagyta őket, hogy megkíséreljen segítséget hozni. Leginkább attól féltünk, hogy kijutott a barlangból, mert kint hideg éjszaka és havas, erdős, szakadékos táj várta, így kevés esélye lett volna az életben maradásra. Fel is függesztettük a barlangi keresést, és inkább a felszínt kutattuk tovább, de minden eredmény nélkül. Végül visszatértünk a barlangba és hosszas kutatás után, egy általunk is ismeretlen zugban találtunk rá, ahová már vaksötétben keveredett. Elhalóan suttogó kiáltásait csak a közvetlen közelében lehetett meghallani. A sírból visszatért ember boldogságával fogadta érkezésünket.

A 20 órányi nehéz barlangi szállítás után a felszínre érkezik a sérült a romániai Valea Rea barlangból. A mentőkre még 8 kilométeres hordágycipelés vár a mentőautóig. 2007.











A 20 órányi nehéz barlangi szállítás után a felszínre érkezik a sérült a romániai Valea Rea barlangból. A mentőkre még 8 kilométeres hordágycipelés vár a mentőautóig.
2007.


Emlékezetes eset volt, amikor egy magyar barlangkutató a romániai Valea Rea barlangban, nagyobb mélységben, távol a bejárattól lezuhant, és nyílt lábtörést szenvedett. Romániában az adott területen ekkor még nem volt ütőképes barlangi mentőszolgálat, ezért magunk vettük kézbe az ügyet. Szerencsére a román hatóságok segítőkészek voltak, így még a határon is gyorsan átjutottunk. A helyszínre ugyancsak megérkező román barlangi mentőkkel is kiválóan együtt tudtunk működni. Ezzel együtt a mentés rendkívül nehéz volt. A súlyos sérültnek a nehezen járható barlangból való mentési nehézségeit tetézték a felszíni viszonyok. A csak hosszú, több kilométeres gyaloglással elérhető bejárat, a hideg éjszaka, a szakadó havas eső, a meredek, csúszós hegyoldalak nemcsak a barlanghoz jutást tették hihetetlenül nehézzé, de ezt az utat még visszafelé, holtfáradtan is be kellet járni, óvva a kihozott sérültet, akit a mentést végzőkkel együtt itt legalább annyi veszély fenyegetett, mint a barlangban. Az adott körülmények között a sérülés súlyosságát az orvosok egyértelműen életveszélyesnek minősítették, de a sérült láb megmaradásához szinte semmi reményt nem fűztek. Később a kórházban bebizonyosodott, hogy valóban csak hajszálon múlott minden, ám szerencsére, ha hosszas lábadozás után is, de felépült a barátunk. Ráadásul később - koránt sem ritka esetként mentéseink történetében - barlangi mentő vált belőle. Időközben a román barlangi mentők - hathatós állami támogatással - gyorsan felfejlődtek, bizonyos körülmények tekintetében pedig még nálunk is előbbre járnak. Együttműködésünk azóta is töretlen.
Sajnálatos eset volt, amikor egy búvármerülésre vállalkozó barlangkutatót csak holtan tudtunk a felszínre szállítani. Utóbb kiderült, hogy már a riasztásunk előtt elhunyt.

Erre az időszakra esett a hazai barlangi mentések történetének legnagyobb szabású akciója, a Rákóczi-barlangi búvár baleset, amikor a szerencsétlenül járt búvárt 118 órával a balesete után, épségben sikerült felszínre hozni. Az eset részletesebb ismertetésétől ehelyütt eltekintenénk, mivel a történtekről az akkori nagy sajtóvisszhang mellett még könyv is megjelent. Két dolgot azért érdemes kiemelni. A felkavart, zavaros vízben eltévedt búvár életének megmentését az a hihetetlen nagy, nemzetközi méreteket is elérő, áldozatkész együttműködés tette lehetővé, amelyben mindenki adni akart. Amit csak lehetett, leginkább tudása legjavát, idejét, fáradságát, felszerelését, elmaradt keresőmunkája értékét, és bármit, amire a mentés sikere érdekében szükség volt. Ugyan kétségkívül a Magyar Barlangi Mentőszolgálat biztosította a mentés gerincét, egybefogását és irányítását, de ebben az akcióban, ha mindez elengedhetetlen volt is, önmagában kevés lett volna a sikerhez. Nem nézte ezért senki, hogy ki honnan jött, hova tartozik, csak azt, hogy képes-e arra, amire szükség van, elő tudja-e mozdítani a mentés céljait. Társadalmi szervezet, állami szerv, csoportok és egyének, nem volt különbség közöttük. Ritka kegyelmi pillanat volt, amikor a megszokott hétköznapokat gyakran mérgező presztízs érdekek háttérbe szorultak, feledésbe mentek. Ha nagyritkán elő is került volna valami ilyesmi, elég volt egy csodálkozó pillantás, és nyoma sem maradt. Aki nem így jött, hamar ment, szólni se kellett érte. Aki ”csak” segíteni akart, maradt. Egységben. A másik említésre méltó dolog, az eset üzenete. A sajtó emberei akkoriban gyakran érdeklődtek, hogy mennyibe került a mentés. Erre a kérdésre igazán soha nem válaszoltunk, összesített számítást nem is készítettünk, nem lett volna értelme. Mintha egy ember szenvedéseit és életét anyagiakkal lehetne mérni. Nem ez a lényeg. Hanem annak bizonysága, hogy ha bárkinek, bárhol, bármikor veszélybe kerül az élete, és emberileg lehetséges, akkor bizton számíthat a segítségre. Nemcsak reménykedhet, hanem hihet is ebben. Szilágyi Zsolt, a szerencsétlenül járt búvár hitt a segítségben. Pedig elképzelhetetlen, mit állt ki, hogy életben maradhasson. Csak ez a hite tarthatta életben. A mentés sikeréhez erre is szükség volt.


Napjainkig… (2003-2011)

A 2003. év újabb generációváltást hozott a BMSz életébe. Megújult a mentőszolgálat operatív vezetése és nem kis részben maga a tagság is, ami természetes folyamat egy ilyen szervezetnél. A barlangi mentéseken kívül egyre nagyobb igény jelentkezett más mentési területeken történő közreműködésünkre is. Ennek szellemében korszerűsítettük és megújítottuk hatósági, együttműködési kapcsolatainkat. A Budapesti Polgárvédelmi Igazgatóság irányítása alatt működő Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentő Szervezetben annak alapítása óta részt veszünk. Ezen belül közreműködtünk az ENSZ elvek szerinti nehéz kategóriájú INSARAG kutató mentő minősítés megszerzésében. Hazai, és nemzetközi gyakorlatokon bizonyítottuk képességeinket az ilyen munkában is. Az Országos Rendőr-főkapitányság Ügyeleti Főosztályával, az Országos Mentőszolgálat Alarm Centrumával, a környezetvédelmi tárcával, a Fővárosi Tűzoltó Parancsnoksággal és természetesen a Magyar Természetbarát Szövetséggel, nemkülönben a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattal is van élő együttműködésünk.

Mentőgyakorlat a Naszály-víznyelőbarlangban, 2006.










Mentőgyakorlat a Naszály-víznyelőbarlangban, 2006.


A BMSZ változatlanul szoros kapcsolatot ápol az UIS barlangi mentő szakbizottságával. Egyedülálló módon, 2007-ben másodszor is elnyertük a nemzetközi barlangi mentő konferencia megrendezésének jogát. A felkérők által hangoztatott korábbi szép emlékekre, illetve az ilyen irányú hallomásaikra tekintettel, ismét a korábban jól bevált és sikeres aggteleki helyszínt választottuk. A világ minden tájáról, 27 országból érkeztek a vendégek, így már csak emiatt is jelentős sikerrel zártuk a rendezvényt. A szakmai eredmények azonban még jelentősebbek voltak. A résztvevő országok képviselői első alkalommal fogalmaztak meg egy ajánlást a barlangi mentések végrehajtásának feltételeiről, amelyet soron következő világkongresszusának plenáris ülésén az UIS is megerősített és magáévá tett. Így a Magyarországon megszületett ajánlás Aggteleki deklaráció néven vonult be a barlangkutató világ köztudatába. Jelentősége azonban lényegesen túlnő e körön, mivel példát, modellt és értékelvet mutat a különleges mentéseket végrehajtó társadalmi erők, valamint a szolgálataikat igénybe vevő állam kapcsolatának kialakításához, fenntartásához. Számunkra ez újabb megerősítése volt célkitűzéseink magalapozottságának.

Széleskörű nemzetközi kapcsolatainkat igyekeztük a közvetlen gyakorlati együttműködés irányába is előmozdítani, amelyhez a határokon átnyúló, operatív mentési kooperáció lehetősége és szüksége adta meg a kereteket. Mint láthattuk, a BMSz életében az ilyen típusú együttműködésnek korábban már voltak spontán, ám jól bevált, hatékonyan működő példái. Ezekre alapozva különösen a szlovák és a román barlangi-, egyben hegyi mentőkkel mélyültek el, váltak rendszeresebbé kapcsolataink. 2009-ben nemzetközi regionális konzultációt és barlangi mentő gyakorlatot tartottunk, amelyen Lengyel, Szlovák és Román mentőszolgálatok vettek részt. Jellemző, hogy a hivatásos állományra épülő lengyel, valamint szlovák hegyi- és barlangi mentőszolgálat egyenrangú partnerének fogadta el a hozzájuk képest civil szervezetünket. A rendezvénynek olyan sikere volt, hogy az ilyen irányú együttműködés iránt utóbb érdeklődést mutattak a szerb és az osztrák barlangi mentők is. Azóta a romániai hegyi- és barlangi mentő szervezet Bihar megyei csoportjával már konkrét mentésekre vonatkozó együttműködési megállapodást kötöttünk.

Technikai bemutató a BMSz rendezésében megvalósult 11. Nemzetközi Barlangi Mentő Konferencián. Aggtelek, 2007













Technikai bemutató a BMSz rendezésében megvalósult 11. Nemzetközi Barlangi Mentő Konferencián.
Aggtelek, 2007


A hazai barlangi mentések egységes szakmai és módszertani végrehajtása érdekében, mind a mentendők, mind a mentők biztonsága érdekében, megalkottuk a barlangi mentés szakmai szabályzat-rendszerét, melyet eredményes egyeztetés után valamennyi érintett fél elfogadott. Változatlanul fontos feladatunknak tartjuk, hogy a barlangi balesetek megelőzéséhez is hasznosan járuljunk hozzá. Tagjaink rendszeresen részt vesznek a barlangjárás és a barlangkutatás ismereteinek oktatásában az alapoktól a legmagasabb szintekig. Statisztikáink azt mutatják, hogy a rendszeres oktatás, a magas színvonalú biztonsági követelményekkel összekapcsolódva, egyértelműen csökkentette a barlangi balesetek egyébként sem magas számát.

Az utóbbi évek mentőtevékenységét illetően, egyre gyakrabban riasztanak bennünket felszíni eseményekhez, turista balesetekhez vagy eltévedésekhez, eltűnésekhez. Az ilyen típusú balesetek megoldásához ugyancsak kellő felkészültséggel és gyakorlattal rendelkezünk, hiszen a felszíni tájékozódás, a nehezebb terepakadályok leküzdése akár sérültszállítással egybekötve, a tetszőleges időjárási viszonyok közötti vagy akár éjszakai haladás, a fáradtságot nem ismerő kitartás, az akciók megszervezése, a logisztikai háttér, az utánpótlás biztosítása mind, mind a barlangi mentő eszköztár szerves részét képezi. Az ilyen esetek sorában kiemelkedő sikernek tartjuk azt az esetet, amikor három kisiskolás lány tévedt el a Pilisi hegyek között, és egész éjszakás kutatással, több mint tíz kilométerre az eltűnés helyétől bukkantunk nyomaikra. Mire pirkadni kezdett, szüleik már magukhoz ölelhették őket.

Egész éjszakai tévelygés után megtalált kislányka, Pilis hegység, 2007









Egész éjszakai tévelygés után megtalált kislányka, Pilis hegység, 2007


Sajnos ezen a téren elég sok visszássággal is találkozunk. Tapasztalataink szerint, számos olyan különleges mentőszolgálat mozog a pályán, amelyik csak a nevében különleges, adott esetben semmilyen gyakorlatban hasznosítható képességekkel nem rendelkeznek. Ezzel ott a baj, hogy annak hamis látszata keletkezik, mintha nagy erőkkel folyna a kutatás, holott csak kevesen végeznek valóban hasznos tevékenységet. Mindez egy sokkal általánosabb, és elsősorban a jól felkészült speciális szolgálatok munkáját nehezítő problémára világít rá. A mai napig nem született meg a különleges mentőszolgálatok értékelésének, kiválasztásának és támogatásának rendszere. A valóban jól felkészült és gyakorlottságának szinten tartásával vagy növelésével foglalkozó mentőszolgálatoknak egyre kevesebb lehetősége marad a működéshez elengedhetetlen anyagiak előteremtésére, különösen úgy, hogy egyre kevesebb a forrás, eléréséhez egyre több munka, utánjárás és energia szükségeltetik. A hiányzó eszközöket tagjaik hozzájárulásával pótolják, ami nem elégséges, minden határon túl nem növelhető és erkölcsileg nem is igazán elvárható. Mindeközben még a mentések alatti balesetbiztosítás ügye is rendezetlen. Azok a szolgálatok viszont, amelyek nem sokat vesződnek a szükséges képességek megszerzésével és elmélyítésével, sokkal hatékonyabban tudják energiáikat az anyagiak megszerzésére fordítani, elszíva még azt a kevés lehetőséget is, ami megmaradt. Éppen ezért, a kérdés megoldása nem is annyira az anyagiak mennyiségétől függ, hanem a viszonyok rendezésétől és az azon alapuló támogatási rendszer kialakításától. Példaként említhetjük, hogy a közös mentésünk idején még a közreműködésünkre erősen rászoruló román mentőszolgálat, mára már sokkal rendezettebb jogszabályi és államigazgatási háttérrel rendelkezik, mint ahol mi tartunk, ezért fejlődésük is sokkal dinamikusabb. Éppen az állami szerepvállalás fontosságára hívja fel – többek között – a figyelmet az Aggteleki deklaráció. Mindezt azért tartjuk fontosnak ez alkalommal is megemlíteni, mert tapasztaljuk, hogy az élet sokkal nagyobb és gyakoribb igényeket támaszt szaktudásunk kihasználására, mint amelyeknek az anyagi erőforrások szűkössége miatt meg tudunk felelni.

Gyakorlati problémáinkról szólva, régóta küszködünk azzal, hogy nem rendelkezünk önálló raktárhelyiséggel, így az akcióinkhoz nélkülözhetetlen, költséges felszereléseink biztonságos állapotban tartása és gyors mobilizálhatósága sem oldható meg maradéktalanul. Ezen kívül nem tudunk beszerezni, de főleg fenntartani egyetlen járművet sem, leginkább olyant, amellyel egy rohamcsapatot a legrövidebb időn belül a balesetek színhelyére irányíthatnánk. Sajátos példa, hogy a legutóbbi (2011. április 17-i) mentésünkön, amikor egy súlyos bokasérült, mozgásképtelen nőt hoztunk ki a Holdvilág-árok sziklás szurdokvölgyéből, az Országos Mentőszolgálat által rendelkezésünkre bocsátott külön mentőautó szállította csapatunkat. Mint ez esetben is, példás kapcsolatban állunk egymással, így ez volt a leggyorsabb megoldás. Nem biztos azonban, hogy minden esetben lesz erre kapacitásuk. További problémánk, hogy a barlangászatot, barlangkutatást nemrég keletkezett törvénymódosítás "extrém sportnak" minősítette, és a társadalombiztosítás nem fedezi a tevékenység közben bekövetkező balesetek utáni gyógykezelést. Ez okból is téves rendelkezés. A barlangászat nem extrém sport, baleseti statisztikáink szerint sokkal biztonságosabb, mint a motorsportok, sízés, sőt, arányaiban még a futballban is több a sérülés, másrészt súlyos helyzet állhat elő, ha egy barlangi balesetet szenvedett áldozat inkább megpróbál önerőből a felszínre jutni, nehogy neki kelljen fizetnie a kórházi kezelést.

Befejezésként szólnunk kell azon tagtársainkról, akik már nem lehetnek közöttünk, nem ünnepelhetnek velünk. Öt kiemelkedő tudású és aktivitású társunkat balesetben veszítettük el. Mindegyik eset külföldön történt. Két alkalommal barlangkutatás közben történt a baj, kőomlás, illetve árvíz következtében, három barátunkat pedig hegymászó baleset érte. Számos tagtársunk természetes úton, betegség miatt távozott sorainkból. Emléküket örökre megőrizzük és ápoljuk.

Végezetül megerősítjük azon vállalásainkat, amelyeket elődeink ötven évvel ezelőtt tettek, amelyet a Magyar Barlangi Mentőszolgálat minden tagja magára nézve elfogadott és teljesített, alapszabályzatunk pedig a következők szerint szentesített:

 „… minden lehetőt megteszünk a barlangokban vagy egyéb nehezen megközelíthető helyen szerencsétlenül járt, megsérült, illetve eltévedt, ezért életveszélyes helyzetbe került embertársaink felkutatása, számukra elsősegély nyújtása és veszélyes helyzetükből történő kimentése érdekében… Önként és tudatosan vállaljuk az előírt fegyelmet, a szolgálat nehézségeit és veszélyeit.”

Megerősítjük ezt eljövendő ötven évre is, amely leteltével majd újból megtesszük a soron következő ötven év vállalását!



A Magyar Barlangi Mentőszolgálat a fennállásának több 50 éve alatt

… minden akcióját sikeresen zárta.

… közel ötszáz ember életét mentette meg.



… minden feladatát társadalmi munkában végzi.




 

Támogatóink