Lukács Laci, vagy ahogyan sokan ismerték "Drúz", diplomáját a kazincbarcikai vegyipari főiskolán szerezte meg. Barlangásztevékenységét 1973-ban 10 napos föld alatti táborral kezdte a Szemlő-hegyi-barlangban. Az ezt követő években hazánkban az alábbi barlangokban végzett eredményes feltáró tevékenységet: Diabáz-, Nászút-, István-lápai-, 404-es-, Vízbe-verem-, Meggyes-, Borókás-, Hármaskúti-, 38-as-, Rozmár-, Vadászlesi-, Lujza-, Húsvét-, Patkós-, Büdös-lyuk-, Darazsas-, Borz-karszt-, Szabadság-, Danca-barlangban és külföldön: Ausztria területén a Jubileum-schacht-ot (-1173 m) feltárta és térképezte 475 m mélységig egy lengyel expedíció keretében 1980-ban. Svájc területén a Hölloch új járatainak feltárásán és térképezésén dolgozott egy egyhetes föld alatti tábor alkalmával. Nagy kedvvel túrázott, hazánk szinte minden barlangját bejárta.
Az egykori Csehszlovákia, Bulgária és Románia jelentősebb barlangjaiban járt, Lengyelországban elérték a Snezna-barlang végpontját magyar csapattal. Barlangász versenyen, ha elindult általában győzött, az első Kinizsi-Kupát édesanyjával (Eri mami) társaságában nyerte, és feleségével is diadalmaskodott a fiúk között (1980). Akkoriban a Kinizsi-Kupát a győztes csapat rendezte újra, mint most a legszínvonalasabb versenyünket a Hágó - Kupát.
Hegymászóként eljutott az egykori Szovjetunió és Mongólia nagyobb csúcsaira, valamint a Magas-Tátra sok útját járta be sikerrel. A barlangjárás és a mászótechnika nemzetközileg elismert kiváló művelője volt. Az FTSK barlangkutató szakosztály, a BTSZ barlangtúra bizottság és a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagjaként aktívan dolgozott. 1982-ben magánkiadásban jelentette meg a Barlangjárás című könyvét (118 old.), mely a mai napig megállja a helyét. Tudását nagy lelkesedéssel adta át a fiataloknak cikkeiben és tanfolyamok keretében.
Elvesztettük őket!
1982. December 28-án a Magas-Tátrában lavinaomlás következtében meghalt Lukács László (1955-1982), Szép Tímea (1965-1982), és Vidics Zoltán (1967-1982)
Úgy indultak el, hogy a hegyekben töltik a szilvesztert. Ez egyben próba is, edzés is. Készültek rá. Eleinte nagyszerű idő volt. Vakítóan szikrázott a hó, az ég mélykék, a levegő friss. Fotóztak, nevettek, hókunyhót építettek. Örültek, élvezték az utat. Harmadnapra rossz idő lett, havazott. Le kellett jönni. Már útban voltak lefelé, amikor megcsúszott a hó...
Egy kiszögellésen akadtak fent. Bence és Henrik le tudott ereszkedni, de Lacit, Zolit és Tímeát hiába szólították.
Amikor megkaptuk a hírt, nem hittük el. Nem! Ilyen nem történhetett velük, hiszen nemrég váltunk el! Jókedvűek voltak, derűsek, lelkesek.
Zoli 16 éves volt.
Még gyerek, de már szívósan, nagy akarattal dolgozott a munkahelyén és barlangfeltárásokon egyaránt. A Szabadság-barlang végpontján - a földalatti tábor alkalmával - fülig agyagosan, a negyedik nap után sem lankadó humorérzékkel... Emberfeletti teljesítményt tudott nyújtani a Danca-barlang új szakaszának feltárásánál is. Lelkes barlangkutató volt. Sokat tanult, edzette magát.
Tímea 18 éves volt.
Mindig jókedvű, kedves, jóbarát, túratárs és túravezető. A barlangfeltárásokba két éve kapcsolódott be. Bátran nézett szembe az előtte álló feladatokkal, melyet a sors számára igen rövidre szabott. Aki ismerte, szerette és nem felejti el.
Lacit csodáltuk, hogy mi mindenre képes. Fáradhatatlan energiával dolgozott, a barlangkutatásért élt. 1973-ban tíznapos földalatti táborral kezdte barlangász tevékenységét a Szemlő-hegyi-barlangban. Az ezt követő években hazánkban az alábbi barlangokban végzett eredményes feltáró tevékenységet: Diabáz-, Nászút-, István-lápai-, 404-es-, Vízbe-verem-, Meggyes-, Borókás-, Hármaskúti-, 38-as-, Rozmár-, Vadászlési-, Lujza-, Húsvét-, Patkós-, Büdös-lyuk-, Darazsas-, Borz-karszt-, Szabadság-, Danca-barlangban és másutt.
Ausztria területén a Jubileum (-475 m) és több kisebb barlang feltárása és térképezése fűződik a nevéhez. Svájc területén a Hölloch új járatainak feltárásán és térképezésén dolgozott egy egyhetes földalatti tábor alkalmával. Nagy kedvvel túrázott is, hazánk szinte minden barlangját bejárta. Csehszlovákiában megismerkedett a Barázdálás-, Óriás-, Csengő-lyuk-, Ladovca-, Vaddisznós- és Nagybikkfa-barlanggal; Romániában a Csodavár-, Tausoare-, Cur-ponor-barlanggal; Lengyelországban a Nagy-Sniezna-barlanggal; Bulgáriában a Prikrázna-, Körvabáta-, Bezimenna-, Temnata dupka- és Rezseska dupka-barlanggal és a Bileruha-zsombollyal.
Szívesen gyakorolta a sziklamászást, a hazánk adta lehetőségeken túl is. A Szovjetunióban fennjárt az Elbrusz keleti és nyugati csúcsán, megmászta a Nagy-Kugotájt, Gumacsit és Viataut, feljutott a Kazbekre a direkt útvonalon. Mongóliában fenn volt a Szuhebator-, Hovd- és a Dimitrov-csúcson, Csehszlovákiában a MagasTátra sok útját járta be sikerrel.
A barlangjárás és mászótechnika nemzetközileg elismert, kiváló művelője volt. Az FTSK Barlangkutató Szakosztály, a BTSZ Barlangtúra Bizottság és a Barlangi Mentőszolgálat tagjaként aktívan dolgozott. Ő volt a vezetője társulatunk műszaki bizottságának. A nemrég befejeződött barlangász tanfolyamon hatalmas ismertetanyagot adott át lelkesen, emberien, tiszta szívvel. Sohasem mondta, hogy nem ér rá. Ahol lehetettt, mindig segített. Nagy szeretettel tanította az ifjú barlangkutatókat.
Lelkesen készült apai teendőire, amit sajnos, nem érhetett meg. Kegyetlen és méltatlan dolog volt ez a sorstól! Aki ismerte kedves, rokonszenves lényét, kimagasló emberségét: sohasem felejti el őt.
Távozásuk pótolhatatlan veszteség a családnak, barátoknak és a magyar barlangkutatásnak.
Gazdag László - Vidics Zoltánné
Egy barát visszaemlékezései a túratársáról
Hét és fél évig ismertem Lukács Lacit, más néven Drúzt, édesanyja (Eri mami) csak Bütyöknek szólította. Szerettünk együtt túrázni, bár a hét év alatt nem olyan nagyon sok közös túránk volt, mert közben én pár évig a barlangászás helyett a hegymászásra koncentráltam (így maradtam le István-lápa-bg. feltárásáról is).
Először a pilisi Hosszú-hegyen találkoztam vele egy táborban, éppen egy íróasztal méretű követ tört össze a barlang bejáratánál félmeztelenül egy nagy "samuval", még 1975 júliusában, ahol a most Három-lyuk zsombolyként ismert barlangot ástuk az FTSK égisze alatt, Máthé Józsi bácsi szervezésében egy teljesen amatőr, nem barlangász társasággal. Lukács Laci, mint FTSK-s az anyukájával (Eri mama) jött a táborba pár napra látogatóba. Laci erős fizikumú, csupa izom srác volt, a tenyere kétakkora, mint az enyém. Én még kezdő barlangász voltam, csak a Ferenc-hegyi és a Solymári bg.-ot ismertem, az akkori barlangász társadalommal nem volt kapcsolatom. Tőle hallottam először a Vecsemről, és egy lengyelországi Snezna nevű barlangról, ahova szeretett volna eljutni. Meghívott Égerszögre az ő táborukba is. Tőle tanultam a boulin, prussik és a többi csomó használatát, megkötését.
Mindig a felszerelés tökéletesítésén járt az esze, legyen az overall, mászó, ereszkedő, világító eszköz, bármi, ami a túrázással, barlangászással kapcsolatos. Nála láttam először kávéfőzőből átalakított karbidlámpa tartályt (ma is van egy ilyenem), lapkás ereszkedőt, oldalbeakasztós kantyút, (ezeket a felszereléseket mind ő találta ki). Laticell helyett hungarocell darabkákból készített derékaljat, dupla égős karbid fejlámpát, stb. Akkoriban nem úgy volt, hogy bemegyek a boltba, és mindent megveszek magamnak. Laci volt az MKBT-ben a technikai vezető, biztos a találékonysága miatt. Mindig szervezett, tervezett valamit: túrákat, barlangfeltárást, tanfolyamot, hegymászást. Vele voltam először a Magas Tátrában sziklát mászni. A Zöld-tó közelében sátoroztunk a bokrok között, reggel mindig le kellett bontani a sátrat, hogy ne lássák meg a nemzeti park őrei. Egyik nap a Čierny csúcsot vettük célba. Két szlovák mászó is ezt a falat mászta, csak másik úton. Kb. négy kötélhossz IV-es mászás.
Mire felértünk, elromlott az idő. Akkora köd lett, hogy nem láttunk csak 20 m-re. Le kellett menni a csúcsról, hát követtük a két szlovák fickót. Gyanúsan sokáig tartott a lemenet, a szlovákok a steinman jelzés után mentek (ők muzsiknak nevezték). Közben eleredt az eső is. Csak mikor már egészen leértünk, akkor jöttünk rá, hogy a hegy másik oldalán vagyunk, gyalogolhatunk körbe vagy tizenöt kilométert, mire visszaérünk a táborhelyhez.
Az álmok valóra válnak:
1979 októberében történt a nagy esemény: Elindultunk meghódítani a Lengyel Tátrában lévő Śnieżna barlangot. Nem volt egyszerű feladat. Lévén, hogy a barlangba tilos volt lemenni. Akkoriban még nem volt a társaságban senkinek sem autója, ezért elhatároztuk, hogy bérelünk egy Ladát. A sok kötelet ne vonattal kelljen kivinni (a barlang -783 m mély). A csapatból Szakáll (Budavári J.), Malvin (Szűcs L.), Kovi (Gyovai L.), Szása (Béres S.), Drúz (Lukács L.), jómagam (Sanyika), és Eri mama kísérőként jött velünk. Szakállnak volt jogosítványa, ő lett volna a sofőr, ha nem úgy alakul, hogy mindjárt a gépkocsi telephelyén nekitolatott a kerítésnek, minek utána a bérbeadó meggondolta a dolgot. Visszavette az autót. Így történt, hogy Szakáll nevelőapja Zsom Józsi vállalta, hogy eljön, s ő vezet. Aki nem fért be az autóba, az vonattal utazott. Zakopane mellett, egy lengyel barlangász, Sztasek házában aludtunk. Úgy volt, hogy egy napot pihenünk, de esett az eső, s féltünk, hogy a barlangban sok lesz a víz, ezért még aznap összepakoltunk (este kilencig). Részemről alvás alig történt. Egyrészt nagyon izgultam a barlang miatt, ez életem első komoly zsombolya, más rész azért, mert hajnali háromkor kellett felkelni, hogy a sötét leple alatt hagyhassuk el a falut a barlang irányába, nehogy meglásson a TANAP (a Tátrai Nemzeti Park őre), mert mint említettem, nem volt engedélyünk a barlang látogatására. Emlékeim szerint négy órát kellett gyalogolni fel a hegyre, az összes cuccot vittük magunkkal.
Sztasek mutatta az utat. Emlékszem, Eri mama Niveával vagy baba krémmel kente be a bakancsát. Esett az eső, később ónos eső lett belőle. +10-ről lehűlt -5 fokra. Hideg volt, jól eláztunk, a lábunk alatt csúszott az ösvény, ahogy az eső odafagyott. Végre felértem a Kotlini bejárathoz. Majd háromnegyed órát kellett várni, mire a csapat vége is odaért. Reménykedtem, hogy nem megyünk le ilyen körülmények között. De aztán mégis lementünk, Malvin kivételével, akinek elázott a barlangos holmija is. Átöltözve a száraz barlangos ruhába mindjárt szebb színben láttam a leendő túrát.
Úgy egyeztünk meg, hogy tíz órát megyünk lefelé, aztán visszafordulunk. Drúz és Szakáll mentek elől, majd Kovi, Szása, utolsónak én. Az első aknában (p75) még jég volt. Nem álltam a helyzet magaslatán csomó átszerelés ügyében, jó sokáig elvacakoltam az időt.
Amúgy akkor még kantyúval másztam a barlangokat, nem volt piezo elektromos kombi karbidlámpa (csak Kovinak volt ilyen), nem volt stoppos ereszkedő, még nem volt "műnyúl" se, hanem gyapjú és pamut aláöltözés. A barlangban lehetett vagy 2 fok C.
Megyünk-megyünk a barlangban, egyszer csak egy rövid ereszkedés alján azt veszem észre, hogy a fej karbidlámpám égője nem a fejemen, hanem az ölemben világít. "Hát ezzel meg mi a csuda történt?" Nézem, hát az a probléma, hogy a réz cső, amiben a dűzni volt, lágy (cink, ón) forrasztással volt a tükörhöz rögzítve, ami átforrósodott az égőtől, s kiolvasztotta a rögzítést. Átvillant az agyamon, hogy én most hogyan fogom folytatni a túrát karbidlámpa nélkül!? Van egy akkumulátoros bányászlámpa a derekamon, de ez nem fog végig kitartani (ellenben jó nehéz). A többiek meg nem tudják, hogy hol késlekedem. Sebaj, elővettem mini franciakulcsomat, s összefogattam az égőt a tükörrel. Az akna alján körülnézve találtam vékony, kötözésre alkalmas drótdarabkát, amivel orvosolni lehetett a bajt. (Valami telefon zsinór maradvány lehetett, micsoda szerencse) Beértem Szását és Kovit. Drúz és Szakáll már valahol messze jártak. Az egyik 60-as aknába cseh kötél került. Egy menetbe, mert nem értük el a falat. Ahogy ereszkedem, pörgök, mint a ringlispíl. Az jár a fejemben, hogy én nem fogok tudni lemenni a barlang aljára. Minek cipeljem én ezt a sok kötelet itt a zsákban? Én bizony leteszem, s úgy megyek tovább.
Megint beérem az előttem lévőket, most egy százméteresnek mondott aknánál tartunk, ami több részletben volt beszerelve, talán nem is volt meg egybe a száz. Ezután még néhány kisebb ereszkedés következett, aztán elértünk egy patakhoz. Drúz meg Szakáll ott vártak ránk. Ide már Szása és Kovi előtt érkeztem. Itt főzőcskéztünk némi teát, levest, s megbeszéltük, hogy visszafordulunk, mert letelt a tíz óra. Ezt hallva bátrabban mertem közölni, hogy kiraktam a nálam lévő köteleket egy kicsivel feljebb. - 450 m mélységig jutottunk. Ezen a ponton találkozik a Kotlini ág a Snezna ággal.
A felfele menet simán ment, a ringlispíl kötélen bepörögtünk, nekem nem esett jól, utána meg kellett állni és megenni egy töltött káposzta konzervet, mert annyira kimerültem, nem a pörgéstől, hogy már a Drúz támogatott. De innentől fogva mintha megtáltosodtam volna. A barlangból kiérve látjuk, hogy kb. 25 cm hó esett, amíg bent voltunk. 24 órás túra volt a barlangban eltöltött idő, alvás nélkül. A nagy aknák, a hideg, az aknák közti szűk részek miatt nehéz volt a barlang. Ha jól emlékszem, az aknák alján vágtuk a kötelet, a maradékot vittük tovább (nem mindenhol), mert nem volt egészen pontos leírásunk. Összepakoltunk, s elindultunk a hegyről. Eri mama és még valaki a lentiek közül elénk jöttek, aggódtak értünk. Valamelyikünk zsákját átveszik. Újabb 3 órás gyaloglás, ezúttal kék az ég.
Hatan egy hatszázas barlangért
1980 szeptemberében újra meglátogattuk a Sniezna barlangot. Ezúttal az alsó bejáraton keresztül (Snezna), innen csak -600 m mély a rendszer. A csapat: Drúz, Kovi, Börcsök Péter, Joó Gyuri,(Kabóca), Nagy S. (Samu), jómagam. Hasonlóan az előző túrához, nem volt engedélyünk. A hajnali indulás ellenére észrevettek minket, mire kijöttünk, két parkőr várt a bejáratnál. Szegények biztosan sokat vártak, hiszen mi 30 órát voltunk bent. Valami büntetést is kellett fizetni, de tekintve az akkori forint, zlotyi átváltási arányt, nem okozott nagy megterhelést. A barlang ezen szakaszán kevesebb az akna, de szűkebb, ezért nem haladtunk igazán jól. Kabócának a bg. bejáratánál derült ki, hogy nem lehet becipzárazni az overallját. Kabóca és Samu nem hoztak elektromos lámpát (ők nem igazán barlangászok, Samu hegymászó). A kombi lámpáról otthon leszerelték az elektromos részt, mondván, hogy minek az. (Aztán mikor a barlangban elaludt a karbidjuk, folyton nekünk kellett világítanunk, míg megjavították). Drúz is otthon felejtette a karbidlámpa tartályát, de ő még lent a faluban észrevette, és tudott szerezni másikat.
Az én "kalandom" az volt, hogy miközben egy hasadékban ereszkedtem, egy nittnél megálltam megnézni miért olyan büdös a hátizsákom. Ahogy nézem, egy nagy durranás: eresztett a pb. gázfőző palackja, s a fejemen lévő karbidlángtól begyulladt a kifolyt gáz, leégetve a szempillámat. Gyorsan betekertem a zsák száját, ami kicsit megégett, így sikerült eloltani a tüzet. Az utolsó ereszkedést bent lévő lengyel kötélen tettük meg, mert kevés volt a kötelünk. A barlang végpontján megtaláltuk Diogenészes sporttársaink emléktábláját, miszerint ők itt jártak (egy lengyel csapat hozta le őket). Drúz úgy döntött elviszi nekik, s átadja a klubban (Képzelem hogy örültek a fiúk).
Utolsó találkozásom Lacival
A Moszkva téren a metró előtt történt 1982 Karácsonyán. Ő bivak zsákot kért tőlem kölcsön a tátrai túrához, én egy hordkeretet adtam vissza neki. Én a Velká Fátrába mentem, ők a Magas Tátrába túrázni. Sok friss hó esett akkor, néhol a Fátrában is derékig süppedtünk.
Ők sajnos lecsúsztak a porhóval a gerincről. Öten voltak egy kötéllel összekötve, Lacinak, és testvérének Zolinak, valamint Tímeának nem volt szerencséje. Két másik társuk épségben tért vissza.
Tóth Sándor
vissza az örökös tagjainkhoz...